Egy nemzet kudarca, a nacionalista jász személyes bukása. Karacsin utózenéje, egy romantikus képzelgés vége. „Elvesztettünk egy nagy csatát, nem tudtuk védeni a hazát, de nem baj, a háború még itt áll előttünk, még van rá remény, hogy győzhetünk!” – bömbölte a magnóból felszálló dal, de ez most különösen ironikusnak tetszett Karacsin számára, úgyhogy inkább kinyomta a készüléket. A szomorúság keserű íze végiggyűrűzött torkán, végigfutott gerincén és hideg görcsbe húzta szívét, gyomrát. A hirtelen rászakadó magány sokkja alól csak egy üveg Unikum adott menekülési útvonalat. Karacsin magába roskadt, napok óta nem beszélt barátaival, idegenkedett bajtársaitól és igyekezett kerülni őket. Valójában azok is kerülték őt. A mozgalom gyászos bukása óta minden újraértékelődött, tovatűntek a vérmes remények, és senki sem kívánt a vesztesek közt tengődni. Karacsin nagyot húzott a rövid italból – idáig jól esett az egyedüllét, de kezdte magát fölöslegesnek érezni – majd a konyhapulttól a fürdőszoba tükörhöz sétált. Végigtekintett önmaga gyalázatos képén és rájött, az emberi test csak egy büdös, ocsmány csontos húsdarab.
"Az a nemzet létezik, amelynek van öntudata..."
Jacques Remaind, quebeci költő.
Ahhoz, hogy ennek a húsdarabnak funkciója legyen, hogy értéket jelentsen, igenis szüksége van valamiféle közösségre, amely értelmet ad létezésének. Karacsin erre újra és újra ráébredt, csak az volt számára kérdéses, vajon mit is jelent ez a közösség. Amikor büszkén hullámzott, táncolt az Ifjújász Mozgalom lobogóerdeje a budapesti Kossuth-téren, úgy érezte, megtalálta, amit keresett. Nemzete szolgálata végre megadta az áhított életcélt, amit húsz éve hiába keresett, tartást adott a mindennapokra. Ebben csak megerősítette az, hogy a készenléti rendőrség harminchat társát tartóztatta le aznap. Végre a magyar nyelvű napilapok is mind a címlapjukon számoltak be az eseményekről. A Magyar Hírlap, a Népszabadság, a Magyar Nemzet mind a jászok forradalmáról cikkezett, keresték a választ: vajon lesz–e és ha igen, mikor, polgárháború? Karacsin lassan félálomba zuhant, merengését csak a hangos csattanások szakították félbe. „Lőnek” – hasított a fiú agyába a felismerés, aztán rájött, csak az ajtón kopogtattak. Lomhán odaosont a bejárathoz és résnyire tárta. A postás volt az, levelet nem hozott, csak egy marék számlát. A cech felét sem tudta kifizetni ellentétben azokkal, akik a mozgalmat vezették. Az ő számukra jó üzlet volt mindez, a vezetőknek megtérült a befektetett energia. Bezzeg teljesen másképpen látta a dolgokat, mikor elszegődött a jászok tucatnyi nemzeti szövetségéből az egyikhez.
Meleg nyári nap volt aznap, hétágra sütött, úgyhogy a legtöbb fiatalnak jobb dolga is volt, minthogy bármiféle politikai szervezethez csatlakozzon. Karacsin mégsem egyedül lépett be aznap a Mozgalomba; tucatnyi társával együtt várakoztak a Nemzeti Tanács székházának folyosóján. Jó kedvű indulókat, népdalokat énekeltek, úgy érezték, valami nagy, világformáló esemény részeseivé váltak. Aztán nehéz munkával teli küzdelmes két esztendő következett. A jász nemzet felébredt, a jász nyelv virágkorát élte, több százezren álltak a Mozgalom mögött. Karacsin visszaroskadt a karosszékbe és a falon lógó bekeretezett újságcikkre nézett, a szöveg közepén egy romjaiba hullott épület tátongott, sűrű füstfelhőbe burkolózva.
„A Magyar Nemzeti Párt székházát ismeretlen tettesek felrobbantották: ötvenen haltak meg. Az Ifjújász Mozgalom éppen a helyszínen tartott demonstrációt. A magyar nacionalisták és az ifjújászok ezt követően a főváros huszonkét pontján csaptak össze: öten meghaltak és háromtucatnyian megsérültek, közülük heten életveszélyesen.” – írta a 168 óra két hónapja.
Karacsin három barátját vesztette el az első ütközetben. Közvetlenül az országgyűlési választások előtt a mozgalom mintegy ezer tagját letartóztatták, több városban betiltották a szervezet működését. A választásokon induló jász jelöltek részvételi jogát a Köztársasági Elnök utasítására alkotmányellenesen visszavonták. A Jászság városaiban több tízezren vonultak az utcára, tiltakozni a törvénytelenségek, az elnyomás ellen. A mozgalom paradox módon újabb virágzásának indult. A robbantás eredetére sohasem derült fény. Karacsin megtartotta magának szörnyűséges titkát.
Aztán megjelent a véget jelentő epizód. Jelentéktelenek tűnt az esemény, mégis megrázott egy nemzetet. Az egyik kereskedelmi csatorna bulvárjellegű magazinműsorában leközöltek egy riportot. A riport szerint a jász nemzeti mozgalom átverés, a jász nemzet ugyanis mintegy hétszáz éve kihalt. A jász nyelv pedig nem rekonstruálható. Először csak a jászok elenyésző hányada ingott meg, de az ezt követő üldöztetés, lejárató cikkek sorozata után, egyre többen kezdték szégyellni származásukat. A jász nemzet megtagadta önmagát, megszűnt létezni. Karacsin is lassan elfogadta, sohasem volt jász, sohasem voltak jász barátai, semmi sem létezett, talán még ő maga sem. A jász tündérlány, akibe anno beleszeretett: csupán fakó álomképnek tűnt, azzal a különbséggel, hogy ez az álomkép megragadta és magával vitte Karacsin szívét.
Élőholtként élni lehet, csak az a kérdés: minek? Tollat, papírt vett elő: levelet írt az utókornak. Majd előhalászta pisztolyát, és lenyomta a torkán. Remegett a keze, egy pillanatig habozott, végiggondolta, mit hagy hátra: tönkrezúzott baráti kapcsolatokat, kedvesét, akit sohasem szeretett, egy halom adósságot és egy nehezen induló valódi felnőttkor kezdetét. A másodperc törtrésze alatt döntött. A dördülésre a szomszédban is összerezzentek: mintha nem is egy lélek távozott volna el, hanem egy világ indult volna omlásnak. Az utolsó jász világa.
A kiérkező rendőrök egy vércseppes papíron találták meg az üzenetet, egyikük óvatosan felvette.
Keskeny betűk örökítették meg Karacsin zárógondolatait:
„A szabadság abszurdum, a nemzet mesterséges, a szerelem hideg biológia. Minden magasztos eszme, amiért érdemes élni: illúzió. Miért kellett ezeket az illúziókat lerombolni, a cinikus materializmus össztüze alá venni, a szétrombolt értékeket meggyalázni? Ez a szélsőséges anyagelvűség elidegenít: nem csak az embereket egymástól, hanem az embereket az élettől úgyszintén. Mire jó ez és kiknek használt? Sokat töprengtem ezen, és végül azt hiszem: rájöttem. Pontosan azoknak, akik felépítették a maguk új illúzióvilágát: egy brutális, természetellenes, műhedonista világot, ahol ők vannak hatalmon, és szűk elitként elvárják, hogy az alattuk levő felvilágosulatlanok szürke fogyasztó masszaként szolgáljanak. Ennek az új, sötét valóságnak az alkotói hisznek abban, hogy a megváltozott állapotot csak nekik van joguk és kedvük kihasználni. Az erő velük van, a háborút már nem nyerhetjük meg, de arról gondoskodhatunk, hogy ne váljunk legyőzőink rabszolgáivá. Bizonyos értelemben szamurájok vagyunk, letűnt idők továbbvivői, hát nyúljunk a keleti harcművészek módszereihez. Ha átlátunk a saját illúzióvilágunkon és meglátjuk kívülről az ő illúzióvilágukat, rájövünk, a kettő közt nincs semmi, csak mérhetetlen üresség. Ebben az űrben szétmállanak azok a kötelékek, amelyek az élethez rögzítettek minket. Ezen folyamatnak a végére járva elhatároztam: kilépek. Az élet rossz üzlet és én egyoldalúan felbontom. Az én serpenyőmbe nem került annyi boldogság, amiért érdemes tovább vegetálni, a mérleget lehúzta a bánat óceánja. De, ennek ellenére semmit nem bántam meg és úgy hiszem, amit utoljára tettem, a leghelyesebb ellenlépés volt. Isten legyen veletek!”
Karacsin már egy másik, ködpárás síkon járt, útban a túlvilág felé. Sokáig vándorolt egyedül mégnem találkozott valakivel: egy magyarral. Azzal a magyarral, aki az egyik jász cimboráját gyomorszájon lőtte: azon a bizonyos napon. A magyar nacionalista most fáradtnak tűnt, szinte barátilag üdvözölte Karacsint. Egy horvát írónő szerint: amikor két nemzet megütközik, akkor az ember akaratlanul is besorolja magát egyik vagy másik oldalra, ez egy ilyen konfliktusban elkerülhetetlen. Az ütközet akkor igazán fájdalmas, ha barátok állnak szemben barátokkal. Szerbek a horvátokkal, magyarok a jászokkal: emberek az emberekkel. Karacsin korábban jásznak tartotta magát, aztán senkinek, de mostanra biztosan tudta, a gyilkosok közé tartozik, érezte ezt a másik is: egymást támogatva indultak el a feltáruló tüzes kapu felé. A gyilkosok végképp besoroltattak, de nem tudhatták, a Pokol vagy a Walhalla felé baktatnak komor léptekkel. Valahol a ködfátyol mögött egy táltos felkacagott.
A rendőr visszadobta a konyhapultra a búcsúlevelet. Felpillantott kollégájára: mérgelődve vette észre, hogy társa válláról a magyar címeres felvarró lehullott. Lehajlott érte, a zsebéből gombostűt húzott elő és visszatűzte. „A magyar nemzet létezik.” – gondolta de azért egy múló pillanatra elbizonytalanodott: „talán mégsem?” – aztán megrázta a fejét, hogy kiverje belőle az ostoba gondolatokat. - Legyen hited és lészen országod! – mondta halkan. Fülében csengett dédapja imája:
„Hiszek, egy Istenben, hiszek egy hazában! Hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában!”
Az illúzió forradalma véget ért.
A jász nemzet öntudatra ébredt
E. T. CS. műve alapján
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése